Összegyűjtött (régi és új) versek [antikvár]

Ha az olvasó Vitó Zoltán verseskönyvében költeményről költeményre haladva egyre jobban megismeri a költő emberi és művészi arculatát, előbb-utóbb kibontakozik előtte, hogy magyar irodalmunk egyik legsajátságosabb, talán egészen egyedinek mondható alkotó alkatával találkozott. Amikor első verseskötete, a „Szegletkő" 1986- ban megjelent, az olvasás beavatottjai mindenekelőtt azt vették tudomásul, hogy egy versformák iránt érzékeny és a verstan évezredektől-évszázadoktól örökölt hagyományaiban szakszerűen otthonos, szándékaiban klasszicizáló költővel találkozott. Ez a nem egyszer bravúrosságig formajátékos, olykor egyenest zenei hatású költészet azonban mégis elhatárolódik a formajátékosokra általában jellemző, parnasszista jellegű személytelenségtől, és - ha áttételesen is - személyes gondok, kívülről és belülről kiváltott gyötrődések lírájaként fogalmazódik meg. Már érzékelhető volt akkor és ott, az addig megtett művészi út első összegezésénél, hogy egy szépre és értelemre áhítozó lélek rendkívüli önfegyelemmel elért felülemelkedése ez az agyongyötört test és a kirekesztő külvilág gyötrődéseiből. Az azóta eltelt fél évtized szenvedései, újabb csapásai, az ismeretekhez társuló egyre elmélyülőbb önismeret most már félreismerhetetlenül egyedivé kristályosította ezt a többszólamú, de összhanggá egybecsengő szó- és gondolathullámzást, melynek alaphangját már meghatározta a tavalyi évben önálló kiadványként megjelent biblikus tárgyú elbeszélő költemény: „Az inaszakadt könyve" is.