Őszi ámulat [antikvár]

A SZERZŐ BEVEZETŐJE Egy negyedszázadot ívelnek át az itt közölt versek: az 1981-es Őszi ámulattal indult el és szökellt fel az elfojtott gejzír. Utána külön kötetek és válogatások következtek; néha csak tanulmányköteteim végén tettem közzé újabb költeményeket. Verseim legtöbbször személyes vallomások: a kezdet és a vég, élet és halál egzisztenciális kérdéseit feszegetik szorongva, de ugyanakkor a keresztény hit örömét is kifejezve. Életem őszén megrázó élményem volt a szerelem, amelyet főleg a (claudeli kifejezést használó) Szomjúság-for-rás versciklusa örökített meg. Filozófiai és teológiai műveimben elsősorban a közvetítést -a keresztény világnézet megismertetését - tartottam fő feladatomnak, teljesítve ezzel jezsuita hivatásomat. Irodalmi tanulmányaimban hívő, hitetlen, hitetlenül is hívő írókkal, költőkkel folytattam párbeszédet, és így a magam számára is tisztáztam a létkérdéseket. A verseim - mint mondtam -vívódó vallomások. Nem írtam „tanító költeményeket", sem „papos prédikációkat". Adyval vallom: „minden ember fenség, észak-fok, titok, idegenség", maga a lét is kimondhatatlan titok, hát még a titkok Titka: Isten! Mégis - ahogy ars poetica-töredékem-ben írtam: Csak azt mondani mi kimondhatatlan a költészet nélkül földünk lakhatatlan. Első verseskötetem elején, miután Rilke Kilencedik duinói elé-giájából idéztem a mottót, ez volt Atlantisz című költeményem nyitánya: Költők! a létet ti szülitek szóval! Ti kimondjátok néha a kimondhatatlant, amit a sírás, vágy, sikoly s szorongó sóhaj kísérel nyögve szóba szülni - hasztalan! Boldog búvárként felszínre hozzátok a rég elsüllyedt Atlantisz-csodákat! Budapest, 2006. november 8.