Panaszénekek [antikvár]

(először) először csak egyetlen levegővétel, buboréknyi a tér, de abban is már ugyanaz a tartás, ahogy a sárkányrepülő előredől, elrúgva magát a csúcstól, és mielőtt fordulni kezd vele a hegytető, látja, hogy az égbolt még távolabb ér, pedig minden fokról fokra szűkebb, elnyújtott, hosszú fulladás, és mintha láthatatlan teraszokra emelné a felszálló áram, a lélegzet egyre ritkább és szárazabb lombjai közé, a nem-múlás szíve már kihagy, és mint kiszakadt fűcsomót, ránt magával egy maroknyi eget, mellét megtámasztja még egy ferde levegőfal, amin csúszhat, akár egy tölcsér oldalán, de aztán hirtelen előrebukva egyre gyorsabban forogni kezd a hegytető, s a ziháló messzeséget egy test súlya húzza egyetlen pont felé, ahogy a tölcsér torkán átszakad, és nincs alatta föld, és nincs alatta ég.