Pogány rekviem [antikvár]

,,Pogány rekviem" (Hargitai Gyula emlékére 1956-1982) Nézem a névsort. Nem holmi hivatalosat, hanem a magamét. Nem a ma oly divatos siker-, hanem a veszteséglistát. A sajátomat. Nézem a névsort és döbbenten látom, milyen hosszú. Hogy a holtak között mennyi a költő. S hogy a költők között milyen sok a (holtnak is, élőnek Is) fiatal. Kitelne belőlük egy egész irodalom. Egyikük váratlan s érthetetlen elhunyta fölött töprengve egy idősödő úr, maga is kiváló Irodalmár, európai vérte-zettségű kultúrlény, arra jutott: talán gyönge ez a mi nemzedékünk. Va/am/o/cná/fogva sérülékeny. Beteges. Labilis fizikumú. Valahogy nem e\é^gé eWenáWó. Kevéssé rugalmas. Se nem elég szilárd, se nem eléggé hajlékony. Bizonytalan. Töprengő. Kétkedő. Tehetetlen(kedő). Folyton csak készülődő. Mély lélegzetvétel után mégsem nekilóduló. Hogy humort humorra halmozván a karikatúráig érjek: olyan, mint a kalapácsvető, aki a pörgés után nem meri (tudja?) elengedni a szert, és az magával rántja. Kicsit tehát komikus. De a becsapódás talán már mégsem az?! Viszaolvasva e néhány sort, rémülten látom, hogy valahol elvesztettem az idősödő úr szavait. Tehát: vesztettem én is. Miként ama bizonyos úr is, aki a maga európai vértjében bizonyult képtelennek - itthon -akárcsak ütközeteket is (nemhogy csatát!!!) nyerni. Vesztes hátő is? „Nincs a világon vesztes, csak én!"-jajdul föl mintegy másfélszáz éve Katona bánja a romantika egyik legna-