Reménytelen menekülés [antikvár]

HONFOGLALOK Istentelen út volt, tízszer is azt hittem, Eltörik a lovam kényes lába itten, Kiugrik a szekér karikája ottan, Hej de fogadkoztam, haj de káromkodtam. Mindig csak fölfelé, harapós kőhegynek, Kértem sereghajtót: szúrj le, pajtás kegynek. Szédeleg, émelyeg az asszony, a gyermek, Nem való a hegység síkföldi embernek. A fenyő levele, ha rám esik megszúr, Deli fütty a számon sóhajtássá satnyul. Nem dalol az ember, morog mint a medve, Rozsdás lesz a kardja, olyan rossz a kedve. Már alig is éltem, mikor alkonyattal Lejtős útra értem a fáradt csapattal. Szép nagy sima földet láttunk alant messze: Amit mink keresünk, az vájjon ez lesz-e? Búgtak lenn a kürtök, zúgtak a vitézek, Fénylettek a napon dárdák, kelevézek, A nyerget az elsők gyorsan lecsatolták, Hazaértünk? itt is, ott is tudakolták.