Se bújva, se áldva [antikvár]

Megkapó Természetességgel Néhány éve az egyik művészeti alapítvány Péli Tamás képeiből kiállítást rendezett a Köztársaság téren. A szers'ező arra kért meg, hogy olyan zenés műsort "szállítsak" a megnyitóra, amely hangulatilag rímel a kiállított képekkel. Habozás nélkül operaházunk egyik jeles tenoristáját javasoltam, aki végül olasz dalokat énekelt a vemisszázsra összegyűlt embereknek. Péli Tamást ugyanis valamiféle mediterrán temperamentumú reneszánsz-embernek ismertem meg. A képei is erről tanúskodtak. Kár, hogy már nem lehet közöttünk. Pethes Mária verseit Péli Tamás grafikái illusztrálják. Az is lehet, hogy a versek illusztrálják a rajzokat. Mindenképpen két reneszánsz-lelkületű ember kölcsönhatásáról van szó. Női költőkről - és költőkhöz - szólva többször idéztem már Adyt bátorításul: " Oh, áldott az az asszonyok között, aki verset tud írni". El is kél a bátorítás, mert a nők közül csak kevesen mertek versben kitárulkozni a századok során. A költőnek ugyanis a gúzsba kötő konvenciók uralmától felszabadult és az előítéletektől sohasem rettegő lélekkel, a legszemélyesebb és a legnyíltabb indulatokkal kell a dolgokhoz, jelenségekhez közelítenie. Tehette ezt egy nő, aki ösztöneit, természetes vágyait is sokkal inkább volt kénytelen elfojtani az írott és íratlan szabályok szorításában, mint a lényegesen hosszabb pórázra eresztett férfiak? Pethes Mária vállalja a veszélyt, noha reneszánsz-felszabadult-ságában nincs semmiféle polgárhökkentő szemérmetlenség. Megkapó természetességgel beszél lelkének - és testének! - legintimebb rezdüléseiről: