Se fejet, se derekat [antikvár]

Ezek a versek, Kedves Olvasó, látszólag mostoha körülmények között születtek. Többnyire fejben íródtak, a Pesterzsébet és a Boráros tér között vánszorgó autóbuszon, üzletpultok előtt, bevásárlás közben, játszótéren, miközben félszemmel a gyerekre figyeltem, vagy amikor a szerkesztőségben a kötelező munkától ellophattam néhány percet. Leggyakrabban úgy kerültek papírra, hogy azokon már csak a csiszolás, a finomítás rutinmunkáját kellett elvégeznem. Erre szenteltem az esztendőből ötvenkét napot, a viszonylag nyugalmas vasárnapokat. Nem panaszként említem ezt, dehogyis panaszkodom, inkább attól tartok, hogy némi hencegés olvasható ki e sorokból. Mert azt akarom mondani ezzel, hogy pillanatra sem zárkóztam a művészet elefántcsonttornyába, úgy éltem, mint mások, éltem, ahogyan általában a közösség él, tehát verseim sem szólhatnak másról. Ötödik verseskötetem verseit előző négy könyvem költeményeivel összehasonlítva úgy érzem, hogy újabb műveim keményebbek, szomorúbbak, olykor keserűbbek a korábbiaknál. Ez azért van így, mert kétségbeejtő gyorsasággal száguld felettem az idő, ez pedig türelmetlenségre sarkall. Mind-mind türelmetlenebbül döbbenek rá, hogy a világ nem halad olyan gyorsan előre, ahogy én szeretném.