Se ​tűz, se éj [antikvár]

„hiányodban ​reményed” – olvashatjuk a kötet beköszöntő versében. 1990-ben, egész addigi életművét átfogó válogatott verseinek (Tűzföldi táj) fülszövegében így jellemezte líráját maga a költő: „Kettősség és ellentmondás ez: az én és a Te, a semmi és a van, a van és a lét elválasztása és egyben egységük rejtelmes megsejtése is. Az egyidejűségben? Az időnek átcsúszásában az örökkévalóba? Vagy az időtlenségben? Az elmúló élet benső története mindössze az a folyamat, ahogyan ez a kérdés érvényét vesztette.” S ez a legújabb kötetre is pontosan ráillik. Igaz, ma már evidencia Pór Péter irodalomtörténész egykori megállapítása, miszerint Beney Zsuzsa egy verset ír egész pályafutása során: a lét és nemlét kérdéseit bogozza egyre mélyebb és mélyebb, egyre intellektuálisabb, filozofikusabb megközelítéssel. De máig igaz Weöres Sándor tétele is, aki a pályakezdő költőről írta, hogy szinte „anyagtalan, átlátszó fényfátyol” ez a költészet, melynek témáját csak többszöri olvasás során lehet felfejteni, illetve -tegyük hozzá- megérezni. Hogy mennyire folytatása ez az újabb könyv a korábbiaknak, mutatja az is, hogy a költő majd minden újabb kötetébe beilleszti az éppen soron lévő versek közvetlen gondolati-érzelmi előzményeit, így kölcsönözve különös belső ritmust, érdekes szerkezeti feszültséget a köteteknek.