"...sodrában a szörnyű malomnak" [antikvár]

Szilárd Gyula ötödik verseskötete elé Amikor ez a szikár, magas, gyönyörűszép idős úr (igen én ilyennek képzeltem a békességben és tisztességben megöregedett embereket) felkért kötete előszavához, mélységesen zavarba jöttem. „Hogy jövök én ehhez! Nem vagyok méltó!" A borzalmak után, az útkeresések küszöbén (1952-ben) születtem, ifjúságomat úgy töltöttem, hogy bizonyos dolgokról nem illett, vagy nem volt szabad beszélni és nincs a családunkban zsidó. A tapso-nyi Landler család hűséges cselédje, a lengyel menekülteket bújtató anyám is csak úgy beszélt nekem ezekről a dolgokról, hogy gyermeki lelkem ne sérüljön. Aztán eszmélésem során, Radnóti Miklós verseit s a Nagy utazást olvasva, rám tört a döbbent felismerés: ha embernek akarom nevezni magam, a kérlelhetetlenül meg nem bocsátók közé kell tartoznom. Sok-sok szenvedélyes kérdést kellett feltennem - ha egyáltalán képes volt valaki válaszolni - mert meg akartam érteni: hogy tudott valaki élni mindezek után! Hogyan lehetett ép ésszel kibírni, hogyan lehetett újra dolgozni, családot alapítani, mosolyogni!? Talán megértettem Talán legeslegbelülre kellett száműzni, és nem gondolni rá - különben valóban nem lehet élni. Száműzni lehetett, de elfelejteni nem. Égő, soha nem múló sebként sütött az a lelkekben, és nem lehetett tudni, mi szakítja fel ezt a sebet. Szilárd Gyula sebei felszakadtak. Szilárd Gyula, az elismert iparos-szakember, akinek keze alól a szépség és az egyetemes humánum igenlése született, aki - visszatérvén - „békességben", alkotásban, köztiszteletben élte életét, világgá akarja kiáltani fájdalmát. Kiáltani-sikoltani — 3 —