Stanzák Tatjanának [antikvár]

Hóidö Mire elengedtelek, lapos és könnyű voltál, mint egy levegőzni induló rákbeteg. A hálóing riadt mintázata, éjszaka a légynehéz lüktetés a sötétben Ma még könnyű felidéznem: olykor sikerül kitapogatni súlyos gyökereimmel, újra éreznem lágy, sötét mozgásait. Lüktetés, amint körberajzolja a múlandóság tárgyait Míg érezni vélem. A temetés januárban volt: a föld keményre fagyott, furgonzörgés, egy éjszakai szállítás tárgyilagos robajai. (Az idő persze „telik" tovább. Az évek során meghíztam, sztereotípiák szokvány-mintázatává váltam, emléktömeggé, mely minduntalan feledi eredeti célját Egy repedést bámulok a tökéletesen sima felületen. Ez megy minden este. Utoljára újholdkor álmodtalak: nyirkosán ragyogtál föl álmomban. Időm fagyott tócsa, nyelvem alig „érzi" a múltat - noha végső soron tisztázatlan, mégis mindez „minek" az érzése.)