Sugallatok [antikvár]

Minden versnek, írásnak története van. Társul hozzá egy élmény, melynek édes vagy fájó ölelésében fogant. Egy kép, hangulat, érzés válhat bölcsőjévé a születendő csodának, s a költő, író dolga csupán átadni, odaadni magát. Mert a művész eszköz, élő, hiperérzékeny műszer, mely valami felette álló, megfoghatatlan hatásra egyszer csak különös állapotba kerül, alkotni kezd, s míg benne ég ebben a földön túli tűzben, a táguló világegyetem határtalanságát, idők végtelenjét, érzelmek milliárdját képes lelkében rezegtetni. A tópart varázsa Ragyog a Balaton. Füredtől Tihanyig milliónyi ezüstös csepp remeg a vízen. A félsziget az Apátsággal diszkrét homályba burkolózik. A távolabbi partokat alacsony köd üli, ám a dombok sziluettje egyre kivehetőbb. Hullámok nyalta kövek közt kósza napraforgó sarjadt, vékonyka szára megadón hajlong. Kacsák ringatóznak bódult félálomban a melengető sugarakban. Friss, tiszta, illattal teli a levegő. A sétányon pár ember kószál elméiázva, élvezve a kora délelőtti csendet. Október közepének édes ajándéka ez a nap. Ilyenkor szeretem a tópartot. Tavasszal, mikor még csak éled és ősszel, amikor elcsitul. Bár még a nyári pezsgés is magában hordoz valami éteri, csendes erőt, mely képes levenni a vállamról a mindennapok terhét. Különös hatással bír, megfog, ráhangolódom, átveszem a rezgéseit, és a lelkem megtelik boldogsággal. Önmagamra találok, szabad vagyok és nem utolsó sorban, egyfolytában írok.