Szamizdat [antikvár]

az egész olyan, mint egy repülés. az egész olyan, mint egy repülés, elhagyod a Kikötőket sorra, s a fészkek is bezárulnak de már nem fáj ez a magány mert tudod, hogy keze akkor is elér, ha aláereszkedsz, de ez most nem az az óra. lüktet a forró város beton szíve s hajnal felé még az is elképzelhető hogy a felhőkarcolók deréktól meghajolnak a kelő nap előtt, ilyenkor olyan mély a csönd, akár a tárnák mélyén, magyar-országról jön a hír, nincs hát miért legyinteni: a győztesek hamis kódexeket írnak, simítanák a gyűrődéseket, de ez annyira fáj, hogy már szűzmária szívéből is földre hull a hét tőr. gyermekként hányszor csodáltam bátorságáért! sóvár öregasszonyok becézték remegő kezekkel gipszruháját, akkor még jó volt hinni ebben, akkor még nem repültem a szavak fölé. az egész olyan, mint egy repülés, alattad a város tornyai, a tér kitágult méhe forog, ilyen a pokol is, gondolod, szárnyaidra már rá se néz a reggel: csak éjjel élsz, vitatkozol, tengernek képzeled magad, s alábuksz