Szavalókönyv [antikvár]

Borítója szakadozott, megfakult, foltos.
A Magyar Népművelők Társasága ebben a kötetben nemzeti irodalmunk utolsó évtizedeiből való verseket ad az olvasónak. Más természetű ez a füzet, mint a Magyar Klasszikusok eddig megjelent kiadványai. Nem egy-egy régi magyar író legjellemzőbb és legismertebb műveit terjeszti, hanem több - köztük ma is élő - költőnk írásaiból szedett egy csokorra valót. A közönség nagyon ismert és kedves emlékű versek mellett újabbakat, sőt egészen frisseket is talál ebben a gyűjteményben. Azt hisszük, nem kell különösebben védekeznünk, amiért a legszörnyűbb csatazajban versek kiadásával lepjük meg a magyar olvasót. A magyar költészet mindig több volt könnyű játéknál: nagy sorskérdéseket mert fölvetni és bátorkodott az utókor ítélőszéke elé vinni. A kiválasztott költő nemzetének tanítója, biztatója lett nehéz küzdelmekben és munkás hétköznapokban egyformán. Az sem véletlen, hogy lépten-nyomon versekből vett idézetekkel nyomatékozzuk mondanivalóinkat. Úgy érezzük, hogy a költő valamit jobban, állandóbban és elhitetőbben tudott, bírt kimondani, mint mi. Mindenki megsejti, hogy a verses forma, a dallamos beszéd nem puszta rímbeszedése a mondatnak, nem tetszetős csecsebecse, hanem valaminek a végleges megállapítása. Innen van, hogy a mult is tud a mához szólni a nagy költők igéin keresztül. A magyar lélek éppen a versben találta meg a maga kifejezési formáját. Azok a hazafias, szerelmes, emberi sorsunkon töprengő költemények, amelyeket összefoglalóan "lírának" mondunk, a magyar szellem nagyságát hirdetik Európa népeinek. Gyűjteményünknek kisebb része való pusztán olvasásra. Ezeknél is az "olvasáson", mégpedig a hangos olvasáson van a hangsúly. Figyeljük meg, mennyivel többet mond a vers, ha tagoltan, hangosan mintegy felmondjuk magunknak. Így megmarad bennünk valami a költemény muzsikájából is, ami a "fülünkbe" ragad, amitől többé nem bírunk szabadulni. Minden vers egy kicsit dal is, ezért jó hangosan tanulni a "nótáját".