Szelíd fényekről álmodom [antikvár]

ELŐSZÓ azt kérded tőlem, ki vagyok én? Elomló álmaim magányos, ég felé törő alakja. Képzetem gyakran megtestesíti a kézzel foghatatlan, ésszel föl nem érhetős meg nem magyarázható lényemet. Mire virrad az ég - nézd -, az út menti fák egyike vagyok Mélyimen áthalad az éltető Víz, s táplál, mint anya táplálja gyermekét, ágaimat a Nap csókolja, melengeti, s tiszta sugarakat merít az örök Fényből, melyből vétetett, s ahová visszatér. Olykorha a szél arra jár, megrezdíti koronám apró ékköveit, a zafír-színű leveleket csalogatja, simítja őket, táncolni, pördülni tanítja, s kacag, mikor a táncból ritmus, igazi zene születik. Gyökereimmel küzdök, s hatolok a Mélyre, oda, ahol örök a csönd, a sötétség, ahol-hiába várod-, nem teremt világosságot a csillagok fénye, oda, hol, elretten a lélek, és magába száll. E mélységből élet fogan, rügyek pattannak ágaimon, és virágok nyílnak, bomlanak, ha eljő a tavasz. Aztán átzúdul rajtam a nyár, mosolyt, gyümölcsöt érlelve bennem, megajándékozva a gyermekek örömével, kik naphosszat kapaszkodnak lombjaim útvesztőjén. De tudod, aztán eljön az ősz is. Még utoljára felemelem a fejemet, kitárt karjaimmal áldást mondok az Égre, köszönve minden szépséget és tüneményt, melynek részese lehettem, aztán csak hagyom, hogy a kíméletlen, jeges szél elsodorja álmaimat, aranyba bújtatott leveleimet, s a ruhát, köntöst leszakítva rólam mezítelenné tegyen. így állok, reszketek s könnyezek egy télen át, minden éjjel várva, hátha az égi Nap fényétől újra dal születik bennem, a langy melegre talán bizsergés támad dermedt ereimben, s az első madárfüttyre újult életet dobban csöndbe-zárt szívem Kalla Viktória