Szépség koldusa [antikvár]

A legnagyobb készséggel és örömmel vállalkoztam arra, hogy József Attila első verses könyvéhez előszót írjak. Ez a nagyon fiatal és nagyon tehetséges költő a legteljesebb mértékben megérdemli, hogy a figyelem feléje forduljon, hogy igaz szeretettel és reménységgel fogadja a magyar olvasóközönség és hogy a kritika se menjen el mellette közömbösen vagy ellenségesen és ne elégedjék meg vele szemben a nyomtatásban megjelenőknek rendesen kijáró vállveregetéssel. József Attila Isten kegyelméből való költő, ezt meg lehet és meg is kell mondani és nagy fiatalsága olyan igéretekkel teljes, amelyeknek beváltása és - ez nem csak és nem mindig a költőn múlik egészen - őt a jövendő magyar poézis legjobbjai és legigazabbjai közé fogja emelni. Ez a most serdülő és még iskoláit járó költő már eddig is sokat és mélyen szenvedett az élettől és az emberektől, hordozta a kietlen nyomor és elhagyottság keresztjét, árván és nincstelenül vándorolt és dolgozott és tanult, egyetlen vigasztalása az a jótékony és áldott génius volt, amely Csokonait és Petőfit - dicsőséges elődeit nyomorban és küldetésben, - a cudar és átkozott nélkülözés kőpárnáin és szalmavackán se hagyta cserben. Ma költőnek lenni megint áldozat és mártirium egy kicsit, szegény költőnek lenni - bár ez talán pleonazmus - különösen az. De József Attilának van még egy irigylésre méltó kincse, a költészet adománya mellett - ifjúsága és az a tudat, hogy előtte a végtelen lehetőségek holnapi birodalma. Ám a fiatal palántát szeretni, gondozni és ápolni kell, mert különben nem fog égbe nőni. (Ezt úgy se igen engedik meg nálunk emberek és viszonyok, akár Petőfiről van szó, akár Adyról).