Szerepjátékok [antikvár]

P. Fazekas László rejtőzködő, benső világába visszahúzódó költő, szemérmes, az általánosan megszokottól későbbi jelentkezése is ezt bizonyítja. És az igényességét; kész fegyverzetben, kimunkáltan akarta a világ elé tárni: íme, itt vagyok. Öntörvényű világ ez, melyben a költő, túl az átmeneti politikai létezésen, az élet nagy és végső kérdéseit veti fel, karakteresen, ám mégis beleépítve gondolati- és eszköztárába az előtte járók eredményeit, így Pilinszky vagy Vasadi Péter örökségét. Megszenvedett igazságokig jut el, fogalmaz meg, biztos, határozott formaérzékkel, érzékenységgel, egyszóval talentummal. Az egyetemes szellemi világrendhez, eddigi tudásunkhoz, megérzéseinkhez képes hozzátenni valami újat, figyelemfelkeltőt, nóvumot. Ez a képessége emeli a filozofálgató költészet csapdás közhelyi fölé. P. Fazekas László eredetiséggel bír, amelyhez kiváló formaérzék is járul, tehát nála a klasszikus elvárás, a tartalom és a forma egysége új minőséget hozva létre, harmonizál. Számára, s ez a versek olvastán meggyőzően kiderül, a költészet nem státus, hanem alapállapot, folyamatos létértelmezési lehetőség, gazdag emocionális tartalommal, és önmaga iránti kegyetlen igényességgel. Ez avatja valódi költővé, és felelősen gondolkodó, töprengő emberré. De nem csak leír, diagnosztizál is. Írásain átsütő hite eligazító hit, nem kizárólag útkereső, de útba igazító is. És ott, ahol megszűnik a szimpla ráció hatalma, ott az esztétikum lép a helyébe, a megmagyarázhatatlan és megindokolhatatlan szépség, melyet megtapasztalni, minden fájdalom és szenvedés ellenére is, vagy éppen ezért: életszentség.