Színház az ezüst kancsóban [antikvár]

Miskovics Valkó, a méhész, este érkezett meg abba a kisvárosba, amelyik ott honol délen, az enyhe párájú drávai síkságon. Már tél végére járt az idő. A sáros dombhátakon egyre fogyott a hó, és az utcákon szörtyögtek, fecskendeztek a járdák billegő téglái. A sötét és a köd úgy megült mindent, hogy alig tudott elvergődni a házig, amelyben éjszakai szállást remélt. A folyó túlsó partjáról jött, és nem értesített senkit, így aztán zárt kapu fogadta. Hiába verte a falba épített, hatalmas tölgyfa lapokat és az ablakok zsaluit. Az özvegy füstfaragóné fülét régen betömte a süketség fekete korma. Reménytelenül állt. Egy csillag sem vibrált fölötte. Egyetlen sugár sem biztatta. Messziről zene hangja szűrődött át a sötétben. Elindult arrafelé. Már tudta, szállást csak ott lelhet, ahonnan ez a csendes muzsika szól.