Szívhangok [antikvár]

Előszó Öt éves vagyok. Sétálunk a bornapi forgatagban. A nagyszüleim, az anyukám, a nagybátyám és én. Tágra nyílt gyerekszemek és meglepő, de csodálkozó felnőttszemek is kísérik a sétárrkat. Nem értem őket. Talán piszkos a ruhánk? Kócos a hajunk? Esetleg maszatos maradt az arcom a kürtőskalács után? Miért bámul mindenki? Miért fordulnak utánunk? Ahogy haladtunk előre, egyre sűrűbb lett a tömeg, egyre többen sétáltak előttünk. Bámészkodó gyermekként nem mindig figyeltem az orrom elé, így a következő percben nekiütköztem a nagypapámnak, aki a tolókocsit tolta. Húsz év távlatából biztos Ön is, kedves Olvasó tudja, mi hökkentette meg az embereket. A kerekesszék nem volt megszokott látvány, nem tudták az emberek, mit kezdjenek a helyzettel, hogy a járdát nem csak babakocsival és járókerettel lehet elfoglalni. Nem értették azt sem, hogy lehet az, hogy egy felnőtt ember nem tud járni. Talán ma már más a világ. Ez köszönhető az olyan embereknek is, mint akinek a kötetét épp a kezében tartja. A nagybátyám. Lepsényi Bálint saját maga világának megélését, gondolatait írja le versek formájában. Habár teste korlátok közé van szorítva, képzelete és elméje határtalan szabadságokat képes áthidalni. Az Ő munkája - ami számára inkább önkifejezés és kikapcsolódás - megtanítja azt az embereknek, hogy a fogyatékossággal együtt élő embertársaink is hordoznak értékeket és ezt sem könyvből, sem a többi embertől nem tudnánk megtanulni, csak Tőlük.