Tenger és alkonyég között [antikvár]

Az angol irodalomtörténetben a versnek tizennégy évszázados múltja van. Végtelenül hosszú időszaknak tűnik ez, de a költészet jóformán megszakítás nélkül átéli e századokat, bár néha nyelve változik, néha hangosabb, néha halkabb tónusa. Időnként az egyetlen műfaj, máskor csak a legfontosabb. S vannak sekélyesebb évtizedei is, amikor szinte teljesen elhallgat, meghúzódik a próza vagy a dráma árnyékában. Sok irodalomtörténész és filozófus próbálta megfejteni a rejtélyt, miért is lendül egy-egy korszakban az élvonalba a költészet, s mi okozhatja évtizedek múlva elgyengülését, átmeneti tetszhalálát. Talán igaza van azoknak, akik a nagy korszakváltásokhoz fűzik a költészet virágzását. Azokhoz a hirtelen fellendülésekhez, amikor a már kialakult, némileg magát túlélt kort, világrendet megcsapják az új idők szelei. Ilyenkor a legérzékenyebb agyak fogják fel elsőnek az új idők ígéretét, s ez dalra, versre serkenti őket. Nemhiába a vers az emberi agy legfinomabb, legintellektuálisabb terméke. A költő már akkor is énekelhet, amikor csak sejt, megérez, remél - esetleg ígér. A prózának meg kell érnie, csak megállapodott társadalmi viszonyokat tud igazán mélyen bemutatni, elemezni, s ez vonatkozik a drámára is.