Testvérbánat csillaga [antikvár]

VERONIKA Veronika, ha képed álmaimban Föltűnt a tépett mirtusok között: Úgy láttalak az Ő keresztje mellett, Akinek arca vértől gyöngyözött. Ott állottál és reszkető kezekkel Törléd le izzadt, forró homlokát, S mentél utána tovább . . . Nehéz az út s óh jaj, a vég közelg már . . . A nép morogta: „Oda van, halott!" A vég közelg, a könnyező tanitványt S a megtört asszonyt te vigasztalod . . . A vég közelg, virág közt vagy kereszten Az elmúlás, hajh, mindig nyugtot ád . .. S mentél utána tovább .. . Körülfogott a város száz leánya És megcsodálta titkolt bánatod. És szállt a szó, vénasszonyok beszéde: „A vőlegényed ugyan várhatod! Szegény leány, szegény sziv mit akarhat? Uj életet, föltámadást, csodát!?" S mentél utána tovább . . .