Tollászkodom fellegen [antikvár]

„ Élek, / rám vár az egyik feladat, / és senki sincs, ki helyettem megoldja" - olvashatjuk a költő egyik, a hetvenes években született, Több mint kétezer éve...című „létösszegző" versében. Igen, az indulás izgalma, komoly „feladattudat" hatotta át az ifjú könyvtárost, akit első közlésekor a Tiszatáj és Ilia Mihály fogadott bizalmába. S következett a pécsi, majd a végleges zalaegerszegi munkahely, egzisztenciateremtés. A kisvárosi miliőben a lázadozások a kisszerű viszonyok, a „Takaréklángon" lobogó köznapiság ellen. Mégis, tehetsége túlnő ezeken a korlátokon: mind érettebb hangú verseivel rangos lapokban, antológiákban találkozhatunk. Bekapcsolódik az irodalmi életbe, s 1973-ban megjelenik a Móra Kiadó Kormos István szerkesztette sorozatában első kötete, a Ki népei vagytok? Több, mint ígéretes pályakezdés. Mégis, a második könyvre tíz évet kellett várni (Vadalmasortűz), s az újabb, jobbára válogatott anyag, a Fogadjatok örökbe is csak a kilencvenes évek elején látott napvilágot. Mi lehetett a magyarázat? Érzékenység, belső sérülékenység. A „göcseji tulipán", a „viráglépő lány"-ahogy magát látta olykor- nem talált igazi helyet, szerepet ebben az értékpusztító világban. Mindinkább befelé fordul, lelki támaszt keres Jeszenyin, Francis Jammes idézésében, mestereiben, Weöres Sándorban és Kormos Istvánban. Sylvia Plath, Virginia Woolf és Emily Dickinson barátai, beszélgető társai lesznek. Nőiségét tudatosan éli, sok szép vers születik ebből az élményből. A szerelem, a társkeresés érzelmi villódzása épp úgy megihleti, mint a kiábrándultság, a magány, a „hátország" nélküli élet félelme. Tragikus vonulata költészetének a gyermek utáni sóvárgás, a „hiábavirágzás" beteljesületlensége. A kötött formák idővel felbomlanak, zaklatott szabadversek vallanak a belső diszharmóniáról, az idő „megismételhető" kárhozatáról. Egy rezignált Önarckép, füst mögül rajzolódik ki a mind kuszább, bonyolultabb érzésvilág hálójából. Talán ezért áll ma különösen közel hozzánk ez a költészet. Mert nincsenek benne egyértelműségek, csak „Őszi kérdések" vannak az „avar-rugdaló" szélben: „Mi ez az én? Ki ez az én?" Minden kétely (és a katartikus pillanatok átélése) ellenére meg volt győződve az irodalom megtisztító, felemelő erejéről. Hitt abban, hogy a dolgok „milyenségét" „csak az érdes, agresszív gyönyörűség / tudja pontosan kifejezni; a szó."