Tornyot raktam [antikvár]

Századunk költői többnyire nagyvilági emberek: a franciák közül nem egy utazó diplomata volt, vagy legalábbis párizsi lakos; az angolok - ha Írország valamelyik csöndes zugából jöttek is - londoniak, szűkebb hazájuk a világváros tízmilliós tömege. A közép- és kelet-európai költők is húszévesen már fővárosi ifjak, koruk jellemző zsivajában élnek, az izgatja őket, attól szenvednek, s annak idegesen villódzó képei között kémlelik a jövőt. A "falusi költő", mint Horváth István, szokatlan jelenség immár a modern lírában, s történelmi értelemben nem egyidejű vele: úgy lép az aszfaltra, azzal a riadt gyanakvással, mint a XVIII. századi irodalom kedvelt hőse, a Vadember - s olyan távol is érzi magát mindattól, ami körülveszi. Horváth István egy kicsiny, szegény és elmaradott erdélyi faluból került a városba - de nem valamely metropolisba, mint pályatársaink zöme, csak Kolozsvárra, amely a háborús viszontagságok közepette még vidékiesebbé zsugorodott, mint aminővé régebbi történelme alakította. A környezetváltozás - amely Horváth István költészetének döntő élménye volt - ugyancsak viszonylagos: a század jellemző méreteihez képest anakronisztikusan parányi és nyomorúságos faluból egy valójában nem kevésbé anakronisztikus vidéki városba vitte.