Transzilván hősköltemény [antikvár]

Transzilván hősköltemény Aki Áprily Lajos első verseskönyveit - a Falusi elégiától Az aranymosó balladájáig - fellapozza, melankolikus, nem egyszer komor hangulatú versekre talál. „Versei elégiák, életérzése: a melankólia" - Németh László mutatta be így valamikor az enyedi költőt, s valóban, Áprily lírája az „ősz húrján" hangzott fel, mintha már ifjúságában az „őszikék" elégikus hangulatát kívánta volna megszólaltatni. Magányossága, elégikus közérzete az őszi tájban találta meg jelképeit: a hulló lombokban, a vérszínű avarban, a szürkülő égbolt árva madaraiban. A kifosztott természet az elmúlásra figyelmeztette, s ő szinte kihívta maga ellen ezt a figyelmeztetést. Az elkerülhetetlen végzet tudatában alkotott: szinte a görög tragikusok vagy Hölderlin sors-élményét élte át. Ezért használta oly szívesen a görög mitológia komor jelképeit. Bennük a végzet kérlelhetetlen rendjét ismerte fel, nem lázadásra készült, inkább megnyugvásra intette magát: „Sic fata volunt". Áprily lírája heves és tartós fájdalom tüzében született, elégikus hangját nem pusztán az ifjúság hagyományos veszen-dőség érzése okozta. Több volt ez, mint fiatalos érzékenység és komorabb, mint a századfordulón divatos világfájdalom, a csüggeteg panaszokban egy világát kereső, de nem találó költő vallott vívódásairól. Valamiképpen eleve melankolikus alkatú volt, még a tavaszi színeket is borongós elégiává oldotta, ifjúkorának illúziókat romboló élménye: a világháború pedig igazán csak erősítette lelki alkatának sötét színeit. „Idegzetünk finom húrjain nagybőgő vonóval játszott a történelem" - emlékezett 5