Tűnődés [antikvár]

Szabó Károly versei elé Nem szokás egy verseskötet elé bevezetőt írni, de még előszót, vagy ajánlást sem. A vers nem tűri el mások ajánlását, ha jó költőtől származik, akkor nem szorul senki támogatására. Ezért szükségtelen Szabó Károly verseskötete elé kényszeredett sorokat írnom, hiszen azt is tudjuk, az olvasó ezen könnyen átszalad, nem ezért vette meg a könyvet, nem az okoskodásra kíváncsi, hanem magára a műre. Ami tehát e pár sorban olvasható, nem Szabó Károly verseiről szól. A vers elkészült, íme itt van, önálló életet él, elszakadt szerzőjétől, az olvasó élteti tovább, keresi meg betme önmagát, élményeit, világát, kapcsolódását. Most Szabó Károly bátorságát dicsérem. Nagyon nehéz költőnek lenni Nógrádban. Mert ha erről a tájról - a történelmileg egészről - szólunk, olyan költői névsor csillan elénk a múlt mélyéből, amelyhez hasonlót nemigen találunk a magyar irodalom szőttesében, legalábbis így együtt nem. Balassi Bálint lélekben és valóságosan is e tájnak a költője. Rimay János Alsósztregováról indult mesterét megkeresni, és önmagát feltalálni. Madách Gáspár ugyan nem e vidékről verselgetett? Lisznyay Kálmán, a kezdetben olyan jól induló kis poéta is írt egy-két szép nógrádi hangulatú költeményt. Ferenczy Teréz a nagyszerű költőnő itt végezte be tragikus sorsát. S nem innen származik-e a magyar és világirodalom legnagyobb drámai költeménye egy bizonyos Madách Imre jóvoltából? S nem Balassagyarmaton szenvedte el lelkének első sérüléseit a Homály-