Új rezervátum [antikvár]

Ma minden ébredés helyén egy álmodás van... Álmodjuk hát bátran, hogy a költészet él, a vers még bír régi varázserejével. Hogy csendet teremt. Mert kívül hideg van, hiteden tél, s a menedék csak mi magunk lehetünk. Az újhold fekete éjszakája csak a vers ősi ritmusára festhető világosra. Addig is üljük körül tűzhelyünket, hogy átmelegítse szívünket a vágy. A vágy, hogy nyomot hagyjunk. Csak hátra ne nézzünk, mert különben el kell hinnünk az el nem hihetőt: valaki végképp elment, valami véglegesen hibádzik. S a hiányérzet virágzik bennünk hosszan. A vers. Egy sóhajnyi ima. A szó emléke, mint ahogy az étel íze... S minden, amit eltemettünk egykor élő gyökérré lesz... Ez a mi menedékünk. Az Elfeledett betűk tizenéves írója hirtelen felnőtt költővé érett. Új versei téli hangulataival is átmelegítenek. Olvasnivalóan jók.