Üllői úti siralom 1956 [antikvár]

Versek sorsa a romlandóság vagy az örökkévalóság. Népünk tragédiája, hogy ezek a több, mint harminc éve írt versek ma is aktuálisak. Hosszú ideig nemcsak megírni, még őrizgetni is bűn volt őket. Akárcsak a fotókat, melyeket címlapot keresve nézegettünk. Köztük 16-20 éves fiatalok fegyveres csoportja. Nincs bennük semmi kihívó, semmi félelmetes vagy fenyegető. Mosolyognak. Istenem, ilyenek a vérszomjas gyilkosok? Valaki felismeri Katit. Hétköznapi, vidám fiatal lány, nyakában géppisztoly. Vajon lőtt-e, egyáltalán tudott-e lőni vele, vagy csak a fényképészek kedvéért akasztotta a nyakába? A bosszúálló hatalom vizsgálta-e egyáltalán, mielőtt halálra ítélte és kivégeztette? Százan együtt voltak 170 évesek. Lelőtték, megégették, lánctalpak alá tiporták vagy felakasztották őket. Eltaposták jeltelen sírjaikat is. Vajon nem tőlük tanult Ceausescu? Vagy tőlük is? Értük, az ő emlékükre szól az Üllői úti siralom. De szól értünk is, akik még mindig nem tudjuk magunkat hová tenni, halottainkat eltemetni, jövőnket múltunkhoz békíteni. Áldott legyen emlékük! És legyen áldott ez a nép, mely sorság vállalva mindig kiáll, vérzik, ha kell, s még gyilkosainak is megbocsát. Most és mindörökké!