Utolsó versek [antikvár]

A százéves emberek ma már csodaszámba mennek. Én nem tartozom azok közét kik ily magas életkorra aspirálhatnak. A 78 évemmel teljesen beérem és hiába biztatnak az orvosok, hogy szervezetem tökéletesen ép, hibátlan és hogy az ember túl a hetvenen addig él, amíg jónak látja. Nyugalmasabb időkben ez lehet igaz, napjainkban blasphemia: ma az ember addig él, míg vagy agyon nem verik, vagy a villamos el nem gázolja. Az agyonveretéstől nem igen tartok. Soha senkit nem bántottam; hitelezőim érdeke, hogy nagyon sokáig éljek, a villamostól óvakodom, se rajta, sem mellette nem szállingózom, azonkívül gyermekeim vannak, akik vigyáznak reám és mindent jobban tudnak az apjuknál, minden plakátot elolvasnak, minden nyilvános előadáson jelen vannak, szóval modern emberek. Az én időm akkor járt le, mikor első rossz versemre ráfogtam, hogy tűrhető klapancia és beleegyeztem, hogy kiadják. Az én kiadóim úri emberek és tisztelik a korban a multat és multamat letagadni nem a haza érdeke, így megmaradtam körülbelül annak, ami vagyok. Az irodalmi aprópénzemet kiadtam, fájdalom, nem interesre. Ebből az aprópénzből veszik az olvasók most e könyvben az utolsó részleteket.