Utólszor a Lyrán [antikvár]

Részlet a kötetből: UTÓLSZOR A LYRÁN Egyszer varázslóasszony képébe jött, Véletlen volt a neve. - »Bízd rám, ideigézem! Itt terem ablakon, - kéményen át is! És azt hiszi majd, hogy a szive hozta. »Téged kereslek hajnal óta!« - szól. - De ha alkonyatkor jön is, - ha egy órára; - mégis csak a halálod előtt!... Majd felöltöztet, mint rég, vágya szép köntöseibe, hogy ragyogj! Majd szűzzé csudál és ifjúvá dicsér megint szerelme. - - Önts olajat a mécsre, asszony, és világíts a küszöböd elé! Mert bocsánaton és alkuváson még eladók gyönyörű percek!« De ülve maradtam én és rajzoltam ujjammal a porba. »Már készülődik az alkony, kevés az idő későre jár! Egykor mondtam: »Várj, szerelmem, amíg orgona nyílik; majd jön a nyár!« - - - De akkor is messzi járt tőlem már a bimbós csudálkozás. Kislyányrokolyáim friss, kartonos illata elilant régen; - És két mámortalan szememre hiába borult két dús, lila fürt.- - - - Mindegy! Fejem körül már ősz hajak lágy glóriája ezüstöz Most itt ülök; s zümmögőn, - utólszór a Lyrán, - még magányom hegyibeszédét.«