Úttalan utakon [antikvár]

Előszó Paudits Zoltán költészetéhez Nem ismerem személyesen a költőt, de versei, poémái első olvasatra is hatottak rám és mindjárt kimondtam a tehetséges jelzőt. Miért is tettem? Már szinte megszokás a mai magyar irodalomban, hogy a most először jelentkezők, a költészet kiskatonáinak előbb bizonyítani kell, hogy értenek a versformákhoz, tudnak jó, tisztazengésű rímeket írni, és ezzel együtt persze az őste-hetségük is megmutatkozik. Paudits Zoltánnál már az első olvasott versében mindkettőt észrevettem, a tiszta zöngementes hangot és az érett költői versezetet. Meglepődtem, de rá kellett döbbennem, hogy vérbeli költőről van szó, akinek bármelyik versét átolvastam, ugyanezt a hatást váltották ki más versei is, s most, hogy egy kötetrevalót sikerült átolvasnom, le kell szögeznem, hogy határozottan költői tehetség jelentkezett és megérdemli a szót: költő! Nemcsak végkicsengéseiben jók ezek a versek, de lakónikusak/rövid, tömör/, és a vizualitást hordozzák magukban, előcsalják a láttatást, amit az olvasat után érezhet az ember. Van bennük mély mondanivaló és a jó metaforák használatával színesek, jóízűek. Igazi magyar versek. Csányi László Goethe-kutató professzor, irodalomtörténész barátom egyszer azt nyilatkozta régebben: „csak az írjon szabadverset, aki dsztában van a formákkal, rímekkel és a kötött vers minden csínját ismeri." Azt hiszem Paudits Zoltán költő erre a példa. Bornemisza Attila író, költő, főszerkesztő a Cserhát Művészkör elnöke