Vágyom és álmodom [antikvár]

Túlélni az átélteket Előszó Kárpáti Csaba: Vágyom és álmodom c. kötetéhez Árnyékos oldalán járni a létnek, és ezt árnyaltan meg és felmutatni, ez lehet a küldetése Kárpáti Csaba verseinek. Hivatásához sem maradt hűtlen. „ Magánnyomozása" nemcsak a földi tényekre, hanem földfeletti transzcendens tényekre is kiterjed. Az innenből a túlnanba ível: a „forrónyomon" indul, hogy a forró-forrongó érzelmi szálakon a magasabb szellemi régiókba jusson, ahol emlék, szeretet, szerelem verssé lényegül. A jelet hagyás igénye munkál benne, s minden opusza olyan, mintha jeltelen sír fölé fejfát állítana. Megnevezi, s ezáltal - belül - halhatatlanná emeli az Édesanyát és a Kedvest, mert a szeretet és a szerelem két tartóoszlopa alkotásainak. Két tartóoszlop, s fölötte az ív, e kötet: kapu a földi és az égi között, sőa küszöbön áll. Egyszerre szemléli az ittenit és az odaátit. Mégsem statikus állapot ez. Valahogy úgy van, mint a mérleg nyelve: mindkét oldalra kilendül, a földi és az égi súlya állandó perlekedésben áll verseiben. Olykor az égi, máskor a földi felé lendül ki a mérleg nyelve - s mégis: arra törekszik, hogy e kettő valamiféle harmóniát teremtsen jelesebb költeményeiben. Nyíló orgonák és reszkető szeptemberi rózsák, koporsó „ablakán" bekopogó virágok illata, immár az évtizede halott édesanya, kinek fia utat kövez ki, s „ arany lépcsőn" fogja kezét az emlékezet meghitt csituló verőfényében. S teszi mindezt változatos formákban: a népdal ritmusa és a ráolvasások megidéző ereje együtt lüktet az anyának - és más versekben: felmenőinek-állított emlékező - feltámasztó darabokban. Fejfaállítás után főhajtás és főfelvetés a szerelmes versek ciklusa, a váltólázak: a nagylángú lobogás és a dermedő jégcsapok „égi koporsószegei" között, a már-már veszejtő lelki fagyban, mikor az éjbe fagyott álmok gyönyörűsége „ mintrianó folyó jege", szétreped hajnaltájra. Túléli mégis az átélteket. S a túlélés nem múlik el nyomtalanul. „ Arcomon díszítés a ránc „-vallja „ tűnődő" záróciklusában. Témái itt zömmel a mindennapokból véttetnek. Legföldiesebb ciklusa ez a kötetnek. Mondhatni ama tartóoszlopok talapzata. Bordalok, tájversek, tűnődések, téli-nyári „helyzetjelentések", mikor szellővel repül a lélek a magasba és a decemberi kémény „kormot pumpál az éjszakába". Olyan versek ezek, melyek olvastán nem csupán a ráncok díszítése mélyül el az arcon, hanem belül is ráncok fénylenek fel: továbbgyűrűznek a lélek tájain, mintegy folytatásaként három éve megjelent kötetének. E kettős hullámverésben egyszerre érezzük a kinti és a benti lüktetését. A világ megjelenített, kihangosított szívdobogását. Cseh Károly költő - műfordító