Vágyott fátyol [antikvár]

Mindennapjainkat körülölelő tapasztalati világban folyvást ellentétek harcának vagyunk kitéve. Jelen van a szent, az álszent, a szépséggel ellentétben áll a rútság, a bátorsággal a félelem és még hosszan folytathatnám a felsorolást de felesleges lenne. Legjobban talán a tűz és víz hasonlatával érzékeltethetem az ellentétek közti áthidalhatatlan (?) különbséget. Tűz és víz. Két gyönyörű elem, ugyanakkor rettenetesek is. Építenek és rombolnak, életet adnak, de elvehetik azt bármelyik pillanatban. Erről persze nem ők döntenek, nem ők dönthetnek. Rajtuk kívül áll az a hatalmas erő, az a végtelen nyugalom, ami mindkettőt meghatározza. Mindkét elemre kimondhatatlanul nagy szükségünk van, de együtt, egy helyen képtelenek elviselni egymást. A tűz képes megsemmisíteni a vizet, de ez természetesen fordítva is igaz. Kibékíthetetlen ellentétekkel állnánk tehát szemben? Ezzel elérkeztünk ahhoz a kérdéshez, amely a maga megoldhatatlan feszültségével, állandó vibrálásával a versek megírásához vezetett. Minden versben kerestem a megoldást hogy kibékítsem a kibékíthetetleneket.