Valahol mélyen [antikvár]

VALAHOL MÉLYEN világok rejtőznek, melyeket feltár és kinyit a vers. A megélt, vagy végig történt nagybetűs és magántörténelem gyökerei olykor simán egybebolyhozódnak, olykor egymást fojtogatják odalent. Kárpáti Csaba új kötetében is fellelhető ez a kettősség. Több értelemben is. Ősi jelképet bont ki és sorjáztat: a nő-maga a virág. Opuszai: emlékvirág(zás)ok - legyen szó akár halott édesanyjáról, vagy sorsától távolabb sodródott asszonyáról. S ahogy virágnak a fény, úgy kell az álom az alkotónak is, hogy létezni tudjon. Anyára emlékezőverseiben zömmel májusi és szeptemberi fények vonják aureolába (sugárkoszorúba) a holt szülő alakját, de megcsillan a régi karácsonyok ezüstlő, vagy hófénye is. Számára az anyák - s maguk az asszonyok is - már mindörökre: - földi lángok, csillagszemek, létező álmok - hogy viruló metaforabokraibői láttassak néhányat. Ilyenekkel és effélékkel igyekszik igézni. Keres, hív, szólít, könyörög és áld egyszerre. Átkozni nem tud, és nem is akar. Maga köré gyűjti a tűnt időt, s fényében, ami volt: mindazt szelíd lángú versekké gyújtja. „Derengő múltat és dermedő jelent" melegít fel és világít meg vele. A rózsa időből rőzseidőbe hajló csöndes átmenet énekese ő. Másik zaklatottabb énje a nagy történelemmel és a jelennel farkasszemez. Múltból levont tanulságok, kalandozások, a világ mai állapota elleni lázadások, az aktuális eseményekre való indulatos reagálások „naplóversei" az ilyen típusú alkotások. A felszín alatt egymásra burkolódó gyökerek kínja feszül - hullámzik itt ritmusban, verssorban egyaránt. Rózsa és tüske megfér együtt ebben a könyvben. Az előbbi arra rendeltetett, hogy az anyai és asszonyi szeretetet nyissa virággá, az utóbbi pedig arra, hogy óvja a virágot, a virágzást - ami világias is egyben. 2005. május 9. Cseh Károly költő, műfordító