Válogatott versek [antikvár]

ELŐSZÓ Amit az értő kortársak és az érző barátok a költő életében sejtettek, mára, a váratlan, az egyetemes magyarságot megrázó halál után immár bizonyosság: Nagy László (1925-1978) irodalmunk egyik legáldottabb poétája, minden időben fénylő csillaga. Nem túlzás a kifejezés: lángelme. Nem csupán életműve lenyűgöző, lénye is az volt. Emlékek sora bizonyítja: a kivételes művész kivételes ember is volt. Strófák és gesztusok, versek és hétköznapok egy irányba mutatnak Elsősorban rá érvényes, amit megfogalmazott: „Műben az embert ünnepeljék". Tehetségével, vállalásával, hűségével, megrendüléseivel és töretlen hitével költészetünk azon óriásai mellett a helye, Balassitól Adyn át József Attiláig, akiknek a haza, a nép fogalma szóinflációs és veszélyes körülmények közepette is méltósággal bírt és alkotásra szólított föl, az itt és most parancsa szerint. De minden igaz fogalom méltóságáért is perlekedett Nagy László: hősként küzdött az evidenciákért. Tette ezt megbocsátó, evilági szigorúsággal. A szerelem az ő szótárában több volt mint férfi és nő kapcsolata: értékmentés is, a pőre érdekek s érzékek birodalmában, szavak rekviemjében. Értékvesztő, szószátyár időkben az Ige mégis cselekvésre sarkall. Hogyan is szólnak a halhatatlan, lassan közkinccsé vált, a nemzet emlékezetébe nemesült sorok: „S ki viszi át fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra!" Miként életében, költeményeiben is Nagy László a bánat és a bitangság ellen művelte a csodát - fenségesen és játékosan. Művelte, nem magyarázta. Minek is kellett volna, hiszen - Csoóri Sándort, a hűséges költőbarátot idézve - a „szeretet a legtisztább magyarázat". S Nagy Lászlóban volt ebből bőséggel! Ha azt a föladatot kapná a toll, hogy az 5