Varázslatos Adria [antikvár]

Előszó Kenéz Heka Etelka mindig tud újat mondani. Szent-Györgyi Alberttől, a C-vitamint a szegedi paprikából kivonó Nobel-díjas biokémikustól maradt ránk az a mondás, a kutatót az különbözteti meg a megfigyelőtől, hogy a látottak kusza szövevényéből, csak azt a néhány meghatározó jellegzetességet figyeli, ami a látvány lényegét adja. Ez, nemcsak a természettudományos világra igaz. Mi, turisták, gyönyörködünk az Adriai tenger nyújtotta látványban: kék víz, amelyet megfestenek a beléjük futó források sói, tengerpart, napfény, fürdőzők, hajózók, sok minden együtt. A költő másképp látja: „ .a víztükrében magamat néztem, tengeri dalok, kottázott szél-futamok, suttogtak sok sok titkot." - olvassuk Kenéz Heka Etelka „Adria" című versében. A lényeg itt a víztükör és az azt figyelő személyiség összekapcsolódása, az ember és a természet harmonikus összekapcsolódása, amelyet nagyszerűen fejez ki a vers utolsó két sora: Szellemem árnyán néztem, Boldog lelki ünnepségben. Hogy nem csak a felszínt látja, tanúskodik a „Sugár" című hétsoros. Itt, a „tengermély" mint „menedék" szerepel, elmélyíti azt az összekapcsolódást, amellyel - mint írja - „az ős-elemmel az enyémet összeszövöm". Ennek eredménye ismét az utolsó sorokban kristályosodik ki: Itt a Földön a lelki tüzet Bennem őrzöm Az életkörön.