Vér és arany [antikvár]

Az anyám és én. Sötét haja szikrákat szórt, Dió-szeme lángban égett, Csípője ringott, a büszke, Kreol-arca vakított. Szeme, vágya, eper-ajka, Szíve, csókja mindig könnyes. Ilyen volt a legszebb asszony, Az én fiatal anyám. Csak azért volt ő olyan szép, Hogy ő engem megteremjen, Hogy ő engem megfoganjon S aztán jöjjön a pokol. Bizarr kontyán ült az átok. Ez az asszony csak azért jött, Hogy szülje a legbizarrabb, A legszomorúbb fiut. Ő szülje az átok sarját Erre a bús magyar földre, Az új hangú tehetetlent, Pacsirta-álcás sirályt. Fénye sincs ma a szemének, Feketéje a hajának, Töpörödött, béna asszony Az én édes jó anyám. Én kergettem a vénségbe: Nem jár tőle olyan távol, Senki, mint torz-életével Az ő szomorú fia.