Versek [antikvár]

Perzsia költészete mindig különös varázzsal bűvölte el az európai olvasót. Káprázatosan pompázó színek, szeszélyesen váltakozó hangulatok, mélyről fakadó, olthatatlan emberi szenvedélyek, mennyei örömök és pokoli keservek bontakoznak ki előttünk, ha a klasszikus perzsa remekművekben lapozgatunk. Az elbeszélő költemények mesevilágában legyőzhetetlen hősök száguldanak utolérhetetlen paripákon, hatalmas harcok tombolnak, halomra hull a gonosz és a hitvány, s a győztes diadalünnepet ül. A csillagok által beragyogott ligeteket holdarcú szüzek népesítik be, s elemésztő szerelemre gyújtanak. A sivatagok halált hozó homoktengerében álnok démonok lapulnak, adandó alkalommal megtévesztő alakot vesznek fel, s gyanútlan áldozataikat a pusztulásba csalogatják. A lírai költészet kifogyhatatlan hasonlataival, a finomságok iránt tanúsított páratlan gonddal adja elő a szerető és a kedves kapcsolatából eredő érzések minden lehetséges árnyalatát, az egyesülés mámoros boldogságától az elválás kétségbeejtő keservéig - hol misztikusan az Istent választva a szerelem tárgyául, hol valódi értelemben egy földi szépség - fiú vagy lány - köré szőve a szerelem finom szálait. Ha egyedül a költészet alapján akarnánk képet alkotni a perzsa múltról, azt hihetnénk, csodálatos háremek, mesébe illő gazdagság, örökös ünneplés gondtalan földje volt ez, egy világi és érzéki színezetű Paradicsom eszményi színhelye. A perzsa valóság azonban - így tanítja a történelem - mindig távol állt ettől az ideális elképzeléstől. A megállapodott paradicsomi lét helyett a sorsáért makacsul küzdő perzsa nép - az alkotmányforradalom elszánt katonáinak, a tebrizi és a gitáni felkelés harcosainak őse - vívta életharcát a sajátos arculatú ázsiai hűbérrendszer áldatlan körülményei között, egyaránt dacolva hol a mindenkori despota önkényével, hol a nyomorúságos természeti viszonyokkal.