Vigyél magaddal [antikvár]

m ELŐSZÓ (Útitársaknak és nemcsak utazóknak) Úton vagyunk. Akár gyalog, akár kocsival vagy éppen vonaton, mindig úton vagyunk. A témáért, egy érdekes sztoriért, ötletért, vagy éppen a téma talál meg minket. Az újságíró, az író élete már csak ilyen. S ha útközben belefeledkezünk a részletekbe, vagy pusztán egy újabb témára lelünk, szárnyakat kapunk. Erika is ilyen. Hessling Hegyi Erika, aki nekem mindig „az" Erika marad. Szabad lelkű, vidám, a gondolatait versben megéneklö vagy éppen a sorok közé mély üzenetet ültető igazi barát, anya, aki még tud örülni mások sikerének, segít, ha éppen nagy bajról hall. Es ír, hogy láttasson, vigaszt nyújtson, miközben nyitogatja a szemünket a dolgok színére és visszájára. Örök emlék marad a régi szerkesztőség, annak a legkülső szobája, ahol ténylegesen is a „külsősök'', azaz a külsős munkatársak dolgozhattak. Na, valahol a hétvégi témáknál, a külsős életformánál éreztünk rá arra, mi az: kint vagy bent lenni, szerkesztőségen kívül vagy belül dolgozni. A témáknak, az eseményeknek mindegy volt, nekünk azonban mégsem: valahol itt kötöttünk amolyan véd- és dacszövetséget, amelyből örök barátság született. Hogy miért írom le mindezt? Talán, mert az emberek nagy része bizonyos kor és bizonyos csóró életforma után hajlamos elfelejteni azt, honnan jött, kiktől tanult és kiknek örült, hogy egyáltalán a másik fogadta a köszönését a folyosón. Útitársak voltunk, vagyunk, s azok is maradunk. Lehet, hónapokig nem találkozunk, mégis megérezzük egymás hangján a vonal túlsó végén, ha nagy a baj. Szülőként, anyaként nem kell magyarázkodni, nagyjából tudjuk, aktuálisan éppen melyik gyerek hol tart. Mert neki is a gyerekei és a szülei ¦•t i ¦: í' i / - h'.é t ! t