Villon testamentuma [antikvár]

Francois Villon a világirodalomnak azok közül a költői közül való, kik életükkel éppoly mély nyomot hagytak az emberiség emlékezetében, mint költészetükkel. Mint ahogyan a mi Csokonaink garabonciás alakja nem sokkal halála után fölüti fejét a tréfás deáktörténetekben, sőt a népmesében, úgy jelenik meg csakhamar Villon markáns képe is az utókor előtt: versek születnek a hajdani párizsi diák, a csavaros eszű, kalandos éltű csavargó csinyjeiről s anekdotákban beszélik el, hogyan járt túl ellenségei eszén, vagy hogyan mondott oda IV. Eduárd angol királynak. Ne kutassuk most, hogy ezek a történetek, melyek afféle potyázó, kedélyes naplopóval ismertetnek meg, mennyire hamisítják meg az igazi Villon képét. Maga a tény, hogy az utókor nemcsak verseire vetette rá magát, - olvasta, másolta s adta kézről-kézre - hanem személyével is annyit foglalkzott, mindenesetre megerősíti azt a benyomásunkat, hogy Villonnál élet és életmű - elrontott élet, romolhatatlan életmű - valósággal össze van nőve. Nem mintha a mű önmagában csonka volna. Tökéletes és tökéletesen élvezhető önmagában is. De mégis: Villon egész költészete annyira a maga cifra-keserves életéből nőtt ki, hogy amikor élvezettel mélyedünk el verseiben, lehetetlen, hogy előbb-utóbb fel ne merüljön bennünk a kérdés: ugyan ki volt ez az ember?