Virágot sír a csönd [antikvár]

Kagylóhéjából kibúvó csönd Néhány bevezető gondolat Dálnoky Erzsébet - Virágot sír a csönd c. könyvéhez Miközben Dálnoky Erzsébet gyönyörű verseit, egyéniségét, egyediségét magában foglaló, vibráló líráját olvasom, kívül és belül mélységes csönd, béke és nyugalom vesz körűi. Olyannyira érzékelhető ez fizikai síkon is, hogy még a szél is alig lebbenti a függönyt a nyitott ablaknál. Mintha az időtlenség bölcsőjében ringatózva hallgatnám, érezném és élném át a versek segítségével ezt a különös, lélekemelő csöndet, a csöndet, amely a szavakon átszivárog, a csöndet, amely láthatatlan könnyeivel lemossa lelkűnkről a távolba révedő régi és új bánatok keserédes porát, a csöndet, amely a széttört álmok tűkörfényű szilánkjaiból összerak egy újrafésűlt álomintarziát, a csöndet, amely úgy ölel át, mint egy szenvedélyes szerető, a csöndet, amely „kagylóhéjából" kibújva simogat, vigasztal és közben virágot sír A verssorok fonalán hintázó sejtelmes és misztikus „csöndben", ahol mélységek és magasságok, repülések' és zuhanások katartikus erővel váltják egymást a végtelen térben Ég és Föld között, tárja ki fénykarjait a Nap és árasztja ölelő szeretetét, melegét az Olvasóra, és ülteti el akár még az emberi lélek eddig érintetlenül árválkodó kamráiba is az Égiek által küldött remény boldogító üzenetét. Olyan mélyreható alkotások ezek, hogy a bennük csodálatosan, kifinomult érzékiséggel megfogalmazott szavak ereje által ajtók nyílnak a sötétben és magányban gubbasztó szíveken. Mindenen áthatol és mindent, mindenkit gyógyít, emel, táplál a megállíthatatlanul áradó, önzetlen szeretet-szerelem EGYség, ami egyrészt Fentről, másrészt az alkotó lelkéből fakad. Ez az isteni-emberi monumentális kompozíció plasztikusan idomul a léthez, a mindennapok helyzeteihez, betölti azt az űrt, ami gátolja a benső tisztulás, a hitbeli erősödés, a lelki emelkedés folyamatát, Hidat képez Ég és Föld között, Isten és Ember között, szinte a krisztusi Kereszt EGYségbe és közösségbe hívó szimbóluma tűnik fel előttünk.