Virágregék [antikvár]

Részlet a könyvből:ELŐHANG. Szent természet! dajkálkodó anyám, Szeretlek én kimondhatatlanul! Gyönyör s megnyugvás lelke száll reám,Lombod, virágod ha sarjad, ha hull. Tanulni menvén hozzád: megjövök Édes kincsekkel mint a fürge méh, Megkönnyebbülök karjaid között, Ha szivem bú, szemem köny terhelé. Járok sivatag szikla-ormokon, Hol a tél örök hóágyat vete; Zuhatagok kő-párkányára von A mélység vonzó vad igézete; Eltekintek a sugár fenyveken, A kis mohon, kit a vén szirt növel: S magam mindig boldognak érezem A fenséges természethez közel! Szilaj viharban zug a rengeteg, S távol nyögést, sirámot hallani; Majd megdöbbentő csendet öltenek Üres templomként, völgye, halmai; Mi rebben, suttog néha rejtekén? Holott hangosan szólni nem merek . . .