Virágzó világvége [antikvár]

Szépen összeillő, szerencsés kézzel válogatott három színművet forgat a tisztelt olvasó. Akár laza szerveződésű "trilógiaként" is felfogható a három történelmi darab. Nem azért persze, mert tárgyukat a magyar históriából merítik, s nem is azért, mintha valamiféle "teljes" történelmi képet adhatnának ki. Nem Egy szuverén drámaíró mutatja meg tehetségének három arculatát. A tisztán drámai erőtérből lépünk át a tisztán színházi erőtérbe. Hiszen dráma és színház: két külön minőség. Feltételezhetik egymást, de nincsnek egymásnak kiszolgáltatva. Ébert Tibor elsősorban érzékeny lírikus alkat, aki ugyanakkor öntörvényű epikus kifejezője a magában zárványként hordott számos szürreális rövidtörténetnek is. Költői és prózaírói munkássága sajátos módon a dramaturgiában, a színpadi megszólalás intenzív vágyában talált egymásra. Erről jó néhány publikáció - köztük az öt, abszordoid színezetű drámát felölelő Rosarium, avagy Történik bármikor című, 1987-es kötet tanúskodik, s az a tény, hogy Ébert franciaországi színházakban, valamint a szlovákiai Komárom teátrumában visszhangos sikereket tudhatott magáénak (ez utóbbiról, az Esterházy többszörösen díjazott premierjéről idehaza a televíziós felvétel jóvoltából szerezhettünk bizonyosságot). A rendező, Beke Sándor az általa vezetett egri társulattal az író Bartókvízióját is előadta, ám ez fatális jogi huzavonák miatt - csak egyetlenegyszer pereghetett le a nézők előtt.