Visszhang nélkül [antikvár]

"...be kár", hogy csúnyábban élünk az új évezred felé bukdácsoló világban, mint élhetnénk, szomorkodik szorongva Antalfy István. "Be kár! /A lélek jajdul fel bele" (Csend kellene).Fájdalmasabban fájlalja mindennapjaink elszennyeződése a nagyvilág zajgásainál. A sorsa által kijelölt otthonhelyekhez szív és alkat szerint ragaszkodó, a megszokotthoz, a megszeretetthez kötődő, a forradalom után menedéket és kenyeret kínáló Kecskemétet magáének érző költőt már-már innen is elűzné a környező világ ha nem a hűség volna vezérlő csillaga. Hűség a fogság utáni másodnapon megismert kislányhoz, mindmáig asszonyához, hűség a betűhöz, hűség önmagához. Így van ez a költészetével is, amelynek minden sorát - szinte gyermekkorától - vállalja ma is, mert "bár írtam gyenge verseket, de aczéltamásosokat, Rákosit hozsannázót sohasem" - vallotta néhány éve. Pedig mennyit forgolódott azóta a világ! Bár "éhes farkasok acsarognak" (Kőtáblák) "orvul támad a világ" (Nekem kellene félnem), a megbékélés harmóniája a létcsalódás feketéjét, a bajok komorlását borongós barna bánattá szelidíti. Ifjúkori emlékekkel, táji élményekkel, rokonérzők szeretetével, az élet apró örömeivel viseli el a mind elviselhetetlenebbet. Űlt távoli tengerek partján, de parányi víztükör is békét hoz szívébe, ha "a Napot tükrözi" (Tócsa). Vígasztalja a föléje haló ág (És az útmenti fák). A naplemente alkonyánál a mindennapjaira felkúszó emlékezés holdfényében régi tárgyak, feledettnek hitt történések rajzolódnak ki lelke színpadán. Tudja már, hogy "nem csodaszarvas iramlik az úton" (Ez a nyár), de többet jelent ennél a szürke kisvárosi hajnalon döcögő kocsin "az összerezzenő tejeskannák" muzsikája, a megcsettintett ostor durrogása (Sziluett), mert a tej- és kocsmaszagú idillt a hajdani gyönyörű ifjúság ragyogtatja.