Vörösmarty epikai költeményei II. [antikvár]

Részlet a könyvből:Néma borongással megy az őskor lelke, fölötted, Cserhalom! és nem kér emlékűl oszlopot érczből; Oszlop vagy magad, oh diadalmak halma, meződdel. Téged még az erős természet szűle magából, Hogy mint embernek gyarló munkája, felejtett Porba ne szállna tetőd, hanem állna, mig emberek És a harczos apák hírének lenne tanúja. [élnek, Árpádnak honját Salamonnal sok baj emészté, Az meg nem rendűlt, romlatlan férjfi erőben Állván hőseivel: főkép a társas egyesség Napjaiban temetője lön ellenségi hadának. Oly vala, mint a két végcsúcsos földközi szálkő, Mely keleten s nyugaton kitekint az egekre s midőn itt Nap veri, ott éjnek rémfátyola leplezi ormát: Elfáradva leül a villám mély közepében, Nem rengetheti meg, nagyságán nem mehet által. Úgy Árpád honját veszedelmek mennykövi csapván Nem rendíthették, közepén túl nem hata mérgük...