Városlakó [antikvár]

Harminchét év elég hosszú idő. Ennyi verset tartok mások számára megmutathatónak abból, amit ezalatt írtam. Lehet, így is többet a kelleténél. Mindegy, elkövettem, félre kell állnom, övék a szó. Ami engem illet, már sok mindennek hívtak, a történelem körüljárt, mint egy oszlopot. Én - mély tisztelettel - maradtam a helyemen, és időnként feleltem, ha kérdeztek, többnyire akkor is, ha nem. Önsorsrontó vagyok, nem vitás. Már csak a mások kényelmére is: ha nem így volna, utóbb akadna felelősségük miattam. Ilyesmit idáig egyedül bizonyos, számmal jelölt rendőri osztályon éreztek, de ez is elmúlt - állítólag. Mi mozgat a sajtkukacon kívül? Talán az igazságos társadalomba vetett hit, amelyet minduntalan megsértenek. Nagyon valószínű, hogy nem fogom megérni a kalandos emberi előtörténet végét. Ha valamiben reménykedem, az az, hogy a világ minden igyekezete ellenére eljut oda, mivel önmaga ellen dolgozik. Mindegy. Ez nem rám tartozik, mert ennek dacára sem lettem próféta, sőt bevallom, ez az emberfajta roppant ellenszenves számomra. Volt még a számlámon egy forradalom, amit épp most járatnak le, és harminc-valahány évi hiábavalóság. Ebben szerencsére nem vagyok egyedül - igaz, kedves kortársaim? Most, hogy ez nem jár előnnyel, töredelmesen beismerem: baloldali vagyok, amennyiben azt hiszem, a világnak akkor jó, ha az emberek többsége él szabadon és boldogan, vagy legalábbis biztonságban. Minden fölösleges félelem és nyomor felháborít, a butasággal együtt. Helyzetem tehát reménytelen. Kérek az utókortól némi elnézést és igazságos ítéletet...