Vérrel virágzó 1956 [antikvár]

Lassan már azokat is ráncosodni, kopaszodni, deresedni látjuk, akik azokban a napokban-hetekben születtek: 1956 októberében, novemberében látták meg a fényesen fellobbanó, majd gyorsan halványuló napvilágot s a vérrel virágzó kis Magyarországot. Akik pedig már elég nagyok voltak akkoriban, hogy maguk is felkeljenek, megmozduljanak - ha kellett, fegyvert fogjanak - a szabadság hirtelen rájuk szakadt, szédítő mámorában, azok ha élnek is még, ki tudja, meddig. Hullanak a tanúk, vesznek az emlékek, kezd a távolság ködébe veszni 56 tüze-lángja. Ott dereng még a láthatáron, világít is talán, de hevíteni alig hevít. Holott a szívek, az ezerszer elgyötört magyar szívek: melegre vágynak. Olyan szikrázó szabadságra, amelyet igazán a magukénak érezhetnek, s amely úgy fűti őket, hogy 56 forró ősze fűtötte a jobb sorsért lázadó, jobb jövőt remélő egész magyar népet. Hullanak a tanúk, vesznek az emlékek. De amit a költők, a milliókkal érzők versbe mentettek a forradalom tüzéből, hevéből, az ma is parázslik, az ma is melenget. És ma is reményt ad a reménytelenségben, gyógyító hitével táplál jövőtelenségünk dermedtségében.