A társadalmi ember élete [antikvár]

A külvilágról rendesen érzékszerveink útján szerzünk tudomást. Annál meglepőbb, sőt érthetetlen az, hogy mikép keletkezhetett és miért kerekedhetett fölül éppen az a fölfogás, hogy az ember alapjában nem más, mint a legmagasabbrendü emlősállat? Mert vajjon mire tanítanak bennünket azok a benyomások, amelyeket érzékszerveink útján az emberről, bármely fajhoz tartozzék is, kapunk? Nemde arra, hogy az ember az egyetlen élőlény, amelynek egyenes, szabad testtartása van, amely beszél és tudatos munkára is képes? Ha ezt elfogadjuk, akkor bővebb bizonyításra nem szorul az sem, hogy ezen három föltűnő és jellegzetes tulajdonság nem valami fejlődési véletlen vagy pedig a természet titkos erői szeszélyes játékának eredménye, hanem a gondos természet nyilvánvalóan ezuton is valamely fontos és magasabb célt kívánt elérni és megvalósítani. És ez valóban így is van. A természet azzal, hogy kizárólag az embernek adott egyesen testtartást s képessé tette a beszédre és munkára, egyben fölruházta őt azokkal a tulajdonságokkal is, amelyek nélkül a világrendszerben reá háramló nagy föladatát nem tudná teljesíteni. Ez a föladat pedig abban áll, hogy az ember társadalmi közösségben éljen és tudatos munkával a kulturális haladást előbbrevigye!