"Csak a reggelek borzalmasak..." [antikvár]

Az életnek mindenütt van szennye, ártatlan áldozatok pusztulnak el szerte a világban, de a szomorú kiábrándultság ott ölt igazán hatalmas méreteket, ahol a vágy eleve vesztésre ítélve ütközik a realitással, és a "lehessek hű mindhalálig" költői könyörgés gyorsan meringó fogadalom lesz. Az idegbetegségbe, félelembe üldözött vagy az alkoholizmusba menekülők "klinikai realizmusa" azért veszélyes, mert az emberek kiszolgáltatottságukban, méltatlan helyzetükben, vergődések és szorongások közepette csak enni-aludni akarnak, s a vegetatív létezésükben arra már nem gondolnak: hogyan lehetne teljes szívvel szeretni azt a talpalatnyi hazát, aminek határait soha nem hegesedő sebhelyek rajzolják fel. A Duna-menti tékozló kis ország lakói három és fél évtizede élnek a teljes jövőtlenség hangulatában, valamennyien megfosztva a cselekvés jogától, legfeljebb csupán lelkükben vastagodhat némán a gyászszalag.