Szózat a nőkhöz [antikvár]

Nem tudom, nem szerzek-e haragosokat magamnak azokkal a mondanivalókkal, melyeket itt leírok. Mert nem mindenki szereti az igaz szót, már pedig én az igazat fogom megmondani, még pedig azoknak, kiknek csak hizelegni és hazudozni szokás: az asszonyoknak és a leányoknak. Hát ugy-e veszedelmes szándék? Mert nem mondom én, hogy a nők nem szeretik hallani az igazságot. Meglehet, hogy szeretik, de azt majd csak akkor tudhatjuk, ha hallják és még sem bosszankodnak. Mert eddig, kivált ha róluk volt szó, nem hallották az igazat. A férfiaktól mindig azt hallották szemükbe, hogy milyen szépek, milyen jók, milyen csinosak, milyen ártatlanok, valóságos angyalok. Szóval folyton dicsérték, magasztalták őket. A szembe való dicsérgetés pedig a józaneszű embernek még akkor is kellemetlen, ha különben őszinte, hát még ha nem őszinte, hanem csak olyan szokásos hízelkedés, amit elmondanak minden komolyság nélkül.