Vándorlás és népességfogyás [antikvár]

Tóth Pál Péter: Nemzetközi vándorlás és migrációpolitika A II. világháború után. a szovjet érdekszférához tartozó országokban, így hazánkban is, a nemzetközi vándormozgalmat rendszeridegennek tekintették, s „kiiktatták" a legális társadalmi folyamatok közül. Ez az állapot 1990-ben, a rendszerváltoztatással szűnt meg, amely többé-kevésbé egybeesett a nemzetközi vándormozgalom történetének legújabb szakaszával, amikor a fejlett országok az előző szakasz migrációs politikájának diszfunkciói, a gazdasági recesszió és a külföldiekkel szemben megnyilvánuló idegenellenesség hatására a külföldiek letelepedését megnehezítették, és a szelektív befogadás gyakorlatát vezették be. Ennek szükségességét azzal is alátámasztották, hogy feltételezésük szerint a bolsevik típusú hatalmi-politikai rendszerek összeomlásával a nemzetközi vándorlás spontán folyamataitól addig elzárt országokból jelentős migrációs hullám indul el nyugat felé. S bár ez elmaradt, s a gazdasági mutatók is lényegesen javultak, a nemzetközi élet területén bekövetkezett változások (nemzetközi terrorizmus, iszlám fundamentalizmus, a népesség etnikai összetételének megváltozásától való félelem stb.) következtében az, hogy a fejlett tőkés országok munkaerőigényének egy részét a továbbiakban is csak a külföldiek alkalmazásával oldják meg, ma már nem látszik lehetségesnek. Azt azonban, hogy a vándormozgalom jelenlegi szakaszát milyen meghatározottságok fogják jellemezni, ma még nem lehet egyértelműen megállapítani. Az európai országok számára a legnagyobb kihívást napjainkban a termékenység csökkenése. a népességfogyás és a lakosság korstruktúrájának elöregedése jelenti. Feltételezhetően a nemzetközi vándormozgalomhoz való új viszonyt is az fogja meghatározni, hogy a fenti kihívásra az Európai Unió milyen választ fog adni. Az Unió országaiba ugyanis mindenekelőtt Afrikából és a tágabb értelemben vett Közel-Keletről jönnek bevándorlók, akik többnyire más vallásúak, s más kulturális háttén^el rendelkeznek. Ennek s egyéb okoknak a következtében pedig asszimilációjuk több nemzedék múltán is kérdéses, és integrációjuk is jóval bonyolultabb, mint a fogadó ország lakosságához hasonló kulturális hátterű bevándorlóké. Abban az esetben azonban, amennyiben a tagországok eddigi identitásukat meg tudják őrizni, s képesek a termékenység további csökkenését megállítani, illetve ha olyan integrációs programokat valósítanak meg, amelyek a befogadott külföldi állampolgároknak részben spontán asszimilációjához, részben pedig az integrációjukhoz vezetnek, akkor elkerülhető az az igen pesszimista vízió, amelyben a nemzetközi vándormozgalom segítségével kontinensünk „önmegsemmisítését" készíti elő (Dániel Pipes). Magyarországot a rendszerváltoztatás kezdetén, az 1990-es évek közepéig, három migrációs hullám érte. A sor a magyar nemzetiségű román állampolgárokkal kezdődött, majd anélkül, hogy ez megszakadt volna, a keletnémetek emigrációjával folytatódott, s végül a délszláv háború menekültjei jöttek hazánkba. Mindez közel háromszázezer személy hosz-szabb-rövidebb ideig tartó magyarországi tartózkodását jelentette. Ezeknek a hullámoknak a lecsillapodásával a természetes migrációs mozgások váltak meghatározókká, melyekben döntő szerepet a szomszédos országokból érkező állampolgárok játszanak. S közben, az ide érkezéssel ellentétben, pontosan meg nem állapítható számban részben a magyar, részben az országban tartózkodó nem magyar állampolgárok egy része külföldre vándorol. Ezek