A fogyatékosság definíciója Európában [antikvár]

AJÁNLÁS A MAGYAR KIADÁSHOZ "A fogyatékosság definíciója Európában - összehasonlító elemzés" az Európai Unió 15 tagországa gyakorlata alapján 2002-ben készült. A tanulmányban három fontos területet tekintenek át: a fogyatékosság felmérésének gyakorlatát, illetve azt, hogy kit tekintenek a szociálpolitikai és a foglalkoztatáspolitikai gyakorlatban fogyatékos személynek. Az elemzésből kiderül, hogy hazánkhoz hasonlóan más országokban sincs egységes gyakorlat sem a minősítésre, sem az ellátásokra való jogosultság megállapítására. Mégis nagyon fontos számunkra a kutatás eredménye, hiszen éppen ez indította el az Európai Bizottságban az egységesítés irányába ható folyamatokat. Ennek egyik lépéseként elkezdődött a szakértői munka az egységes statisztikai adatszolgáltatás érdekében. Kíváncsian várjuk az eredményeket. Mi a helyzet Magyarországon? Összesen 79 törvényben alkalmazzuk a "fogyatékos" szót, de előkerül még a sérült, az akadályozott, a rokkant, a vak és gyengénlátó, a siket és a süket, a nagyothalló és a néma kifejezés, de tovább megyek: találkozhatunk a "nyomorék" szó használatával is egy 1990-es alkotmánybírósági határozat indoklásában, illetve a "gyengeelméjű"-vel a büntetőjog területén. A fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló 1998. évi XXVI. törvény fogyatékos személynek azt tekinti, aki érzékszervi - így különösen látás-, hallásszervi, mozgásszervi, értelmi képességeit jelentős mértékben vagy egyáltalán nem birtokolja, illetőleg a kommunikációjában számottevően korlátozott, és ez számára tartós hátrányt jelent a társadalmi életben való aktív részvétel során. Ugyanezt a definíciót használja a felnőttképzésről szóló 2001. évi Cl. törvény: fogyatékossággal élő felnőtt a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló 1998. évi XXVI. törvény 4. § a) pontjában meghatározott fogyatékos személy, amennyiben e törvény alkalmazásában felnőttnek minősül. A közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. törvény értelmében sajátos nevelési igényű gyermek, tanuló: az a gyermek, tanuló, aki a szakértői és rehabilitációs bizottság szakvéleménye alapján testi, érzékszervi, értelmi, beszédfogyatékos, autista, több fogyatékosság együttes előfordulása esetén halmozottan fogyatékos, illetve a pszichés fejlődés zavarai miatt a nevelési, tanulási folyamatban tartósan és súlyosan akadályozott (pl. dyslexia, dysgraphia, dyscalculia, mutizmus, kóros hyperkinetikus vagy kóros aktivitászavar); A sportról szóló 2004. évi I. törvény szerint fogyatékos személy: a mozgáskorlátozott, az értelmi fogyatékos, a siket, illetve nagyothalló, a szervátültetett, valamint a vak vagy gyengénlátó természetes személy. A szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvényben több helyen is olvashatjuk a "fogyatékos" kifejezést, de annak definíciója hiányzik. A foglalkoztatás elősegítéséről és munkanélküliek ellátásáról szóló 1991. évi IV. törvény értelmében megváltozott munkaképességű személy, aki testi vagy szellemi fogyatékos, vagy akinek az orvosi rehabilitációt követően munkavállalási és munkahely-megtartási esélyei testi vagy szellemi károsodása miatt csökkennek. Számos rendeletben használjuk a fenti kifejezéseket, alkalmanként annak definiálásával. A szabályozásban ágazatonként, illetve sokszor ágazaton belül szolgáltatásonként és ellátásonként más és más módon választjuk meg a fogyatékosság kritériumait és a fogyatékos személyek csoportjait. Talán a fogyatékosság definiálásánál sokkal fontosabb annak minősítése. Az ajánlás írásának időpontjában 14 olyan bizottság és szervezet ismert, ahol jogosultak a fogyatékosság minősítésére. Egyik ágazat nem ismeri el a másik ágazat minősítését, gyakran ágazaton belül más és más bizottság minősít. Az sem ritka, hogy az élethosszig tartó fogyatékosságot (pl. végtaghiány, down-szindróma) időszakosan felül kell vizsgáltatni. Ez a rendszer szétaprózott, bürokratikus és sokszor megalázó helyzetbe hozza az ellátásért folyamodó, illetve szolgáltatásra igényt tartó fogyatékos embereket.